Oké, tapsolunk este nyolckor az ápolóknak, orvosoknak, kamionosoknak, boltosoknak és talán nem vagyok azzal egyedül, hogy minden este nyolckor úgy tudok bőgni az erkélyen, mint egy gyerek, akitől elvették a kedvenc kisautóját. Meggymagnyi a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ennek az egész rémálomnak nem látom a végét. És miközben félek, féltek is, mert rajtam kívül itt van a családom, a kamasz gyerekeim, akik számára megszűnt létezni a jövőkép. Nem mellesleg a saját életemben is maximum annyi a jövőkép, hogy zömmel tudni szoktam, mi lesz másnap az ebéd.

Lefutott egy húsvét és idén először nem kaptam tarját, pedig én füstölt tarját szoktam készíteni most már húsz éve minden húsvétkor Nagypénteken. Rituálé. És nem, nem szeretem a kötözött sonkát, meg az előre bepácolt izéket és most idén mégis azt vettem. Végülis a család megette.

Aztán itt robog felénk az Anyák Napja, hurrá, csak épp nekem, anyaként 17 és 14 éve egyetlen egy célom van az életemben: jövőt adni a gyerekeim kezébe. Másszunk vissza oda, hogy ma még tudom, mi lesz a holnapi ebéd, de ennél előrébb nem látok? Így akkor hogy a tökbe adjak ÉN jövőképet a két kamaszgyerekeimnek? Milyen jövőkép az, amiben itthon ülünk és felszegett fejjel bámulunk magunk elé tele félelemmel és bizonytalansággal?

Erről beszélek. Dermesztő. De ha már említettem a tapsolást meg az Anyák Napját, ugye megvan, hogy él az országban pár millió kolléga, akik most szintén akkora hősök, hogy úristen?

Igen, mi, nők vagyunk azok, akik most kényszeresen takarítjuk a fürdőszoba kilincset, akik – még – tudják, mi lesz a holnapi ebéd, akik rejtegetik a kikerekedett ufoszemeket, amikor gyermekük eléjük tolja a matekleckét, vagy amikor a féléves babát néha az erkélyre pakolják ki, hogy “megszellőztessék” őket. (Ezt az országos tisztifőorvos asszony mondta, ne tessék ezért leharapni a fejem.)

Anyák, anyukák, anyucik, akikről nem túlzó a mém, hogy ha annyi pénzük lenne, ahányszor egy nap visító hangon valaki azt mondja nekik ANYAAAAA, olyanok lennének, mint Dagobert bácsi.

Anyák, anyukák, anyucik, akik nem mellesleg nők is, bár most talán kócosabbak és már lepattogzott a géllakk a körmükről, ami pedig olyan csodaszép volt még február végén. Nők, akiket vajon ki tapsol meg? Nők, akik azért valljuk be, mert szintén anya és nő vagyok, durván nagyon fáradtak… Nagyon, nagyon, nagyon.

És tudod, talán akarom, hogy az a taps nekem is szóljon. Talán akarom, hogy egy kevésbé fáradt, kevésbé karikás szemű, kevésbé kisírt ábrázatú, de dafke nagyon erős nő mosolyogjon vissza a tükörből rám, mint aki korábban voltam.

Ma beszélgettem egy magyar kézműves ékszerkészítővel. Aki szintén anya. Aki szintén állati fáradt, kilátástalan a jövője, de eközben fogát összeszorítva remél és dolgozik és nem akarja feladni, mert az minden tekintetben maga lenne a megsemmisülés.

Átlapoztam a termékeit, amiket ő csinál, ő készít, belehalmozva kiskanállal a szívét is és a nő, a hetek óta elfojtott NŐ bennem egyszer csak megszólalt. Taps helyett vagy mellett. Nőnek lenni.

(Kattints a képre!)

Ezt a fülbevalót néztem. Elképzeltem, ahogyan felveszem, szinte éreztem a súlyát a fülemben. Előttem volt a mozdulat, ahogyan megnézem magam a telefonom kamerájában és talán még szelfit is készítek. És miközben elképzeltem, boldog voltam. És Nő..

Hogy milyen könnyű egy nőt, egy fáradt nőt és anyát boldoggá tenni, te jó ég… de annyira elfojtjuk most ezt a mi nőiségünket ebben a karanténos-bezárt jelenben.

Nagyon sok férfi olvassa az oldalamat, súgok nektek, jó? Ez egy apróság: egy fülbevaló, egy karkötő, egy lánc.

A serpenyő egyik oldalán egy magyar kézművessel, aki a túlélésért harcol. A serpenyő másik oldalán a nőnek, az anyának a harca, amiért meghittséget és otthont varázsol a családjának a koronavírus-helyzetben. Add össze, jó?

Bouvet

AZ a bizonyos fülbevaló ez volt (kattints a képre). További jó böngészést a Liv Ékszerek facebook oldalán IDE kattintva

A bejegyzést a Liv Ékszerek támogatta.