Ez a leginkább frusztráló ebben az egészben és persze mindenki azt mondja, most majd jól megtanulja az emberiség a türelmet, de mégis…. a leginkább kegyetlen az, hogy kilátástalan. Hogy nem látjuk benne a jövőt. Sem a sajátunkét, sem globálisan. Olyan szintű a bizonytalanság, hogy lassan azt sem tudjuk, mit hoz a holnap. 

Mert nem tudod, hogy két hétig tart, vagy két évig. Nem tudod, hogyan cselekszel jól azt leszámítva, hogy ha teheted, otthon maradsz. Körülbelül annyi a maximum, amit előre lehet látni, hogy HA majd lesz vakcina, akkor az nagyon szuper lesz. És mikor lesz vakcina? Tudja az ég. És mi lesz addig? Tudja az ég. 

Itt most van egy ócska vákuum, amibe belekerült mindenki és próbál türelmesnek lenni, de még mindig az az alap probléma, mikor mondhatjuk mi, hogy nemsokára lesz fény az alagút végén, de a francba: melyikünk lehet biztos abban, hogy tényleg a fényt látja-e vagy egy felénk robogó vonatot? 

Az ember úgy van megalkotva, hogy ha valamit elé gördít az élet, akkor jobb esetben azt megoldja. Ha szomjas vagyok, iszom. Ha fázik a talpam, zoknit húzok. Ha elfogyott a kávé, felrakok még egyet. 

De most? Most nincs semmi, csak ez a réveteg tudatlanság, bizonytalanság és pislogunk, mint karácsonyi hal a kádban. És persze, hogy vergődünk.

A legtöbb ország taktikája az, hogy igyekeznek ellaposítani a járványt, húzzák az időt, hogy a kutatók közben megalkossák a vakcinát. De vajon jól van ez így? Meddig lehet futni az idő elől? A másik oldal – a svéd modell, vagy amiről Puzsér beszélt a napokban egy videóban – viszont azt mondja: tegyük karanténba az időseket és a betegeket, mindenki más meg fusson neki a betegségnek, mert 60 év alatt az túlélhető és megszerezhető vele az immunitás. És mindössze az emberiség alig nullaegészhét százaléka kaphatja el újra a koronavírust, szóval ez egy tök jó dolog. Egy tízmilliós országban a nullaegész valamennyi is több tízezer ember, csak szólok. 

Ki döntheti el, hogy melyik módszer a helyes? Ki az, aki magára vállalja Istent ebben a kérdésben? Miközben senki nem tud erről az egészről semmit. Arról már végképp képtelen vagyok gondolkodni, hosszabb távon mit hoz ez az egész. Mert sokan, egyre többen mondják, a 2008-as válság kismiska volt ahhoz képest, ami majd most vár az emberiségre. (Puzsér úgy fogalmazott: ha az embereknek választaniuk lehetne egy pár napos lázas betegség vagy egy sok évig tartó nyomor között, vajon mit választanának?) Rabok legyünk, vagy szabadok?
És mégis miből? Hogyan? A magyar emberek kétharmadának nincs egy-két hónapnál több – vagy még annyi sem – tartaléka. Mert napról napra, vagy hónapról hónapra élünk. Mi lesz itt adott esetben hónapokig? Évekig? Csak kérdezek, hiszen megoldást én sem látok.

Emlékeztek a Sivatagi Show című filmre? Abban ott van az a jelenet, amikor szárazság van és szomjúság és mindent perzsel a Nap, halnak szomjan az állaton, nincsenek növények, Most, ma az emberiség épp ezt a jelenetet éli meg. Aztán a filmben egyszer csak látunk egy esőcseppet, majd még egyet, majd még százat és elered az eső. Az állatok “ünnepelnek”, a növények előbújnak és előfakad az új élet. 

És most az ember ….. várja az esőt. Ami talán eljön két hét, két hónap, két év múlva, de nem tudjuk. Nem tudjuk, mikor. Azt sem tudjuk, hogy tényleg jön-e. 

Bouvet

Fotó: DJ Fotó