Így nyaraltunk eddig – nem mindenki, de sokan. 

– Előfoglalással horvát tengerpart, kis apartman, öt nap, négyünknek nem került kilencvenezerbe. Hajnalban indultunk, délelőtt már ott is voltunk és csak nyolcszáz méterre volt a tengerpart, ahol néha sikerült kikapnunk egy napernyőt is.

– Lásztminit görögbe mentünk busszal, csak 24 óráig buszoztunk – oda. Félpanzió, annyi ouzót ittunk, hogy egy időre elment a kedvem is az ánizstól. 

– És a nyáron befizettünk egy két hetes thaiföldi utazásra, hát az maga volt a paradicsom. Ültem elefánton, szerencsétlen majd’ megnyekkent az egész napos mászkálástól, de sok fotó készült rólam.

Ezek elcsípett beszélgetések az elmúlt évekből, nem én, nem mi utaztunk így. Mi speciel tök maradi módon eddig is a Mátrával vagy Kőszeggel vagy Békéscsabával menőztünk, amikor a nyaralásaink szóba kerültek. 

Aztán jött ez a víurs és most itt van. És hiszem azt, hogy változunk. Hiszem azt, hogy az a vízió, ami most bennem él, meg fog történni. Hogy ha majd ennek a rémálomnak vége, a fenti mondatok valahogy így hangoznak majd:

– A Bükkben van az a kis falu, alig lakja négyszáz ember. A panzióba két család fért el, a főút végén található. A szomszédban lakik az Ernő bácsi, aki 16 évesen még a második világháborúban is harcolt. Ott ül kint a házikója előtt egész nap a lócán és minden nap beszélget a panzió lakóival. Három házzal arrébb egy rétesbolt lett a törzshelyünk, de reggelente ott készül a világ legfinomabb sós-fokhagymás lángosa. A panzió tulajdonosától kaptunk házi szilvalekvárt és a saját borából koccintottunk, amikor érkeztünk.

– A szállásunk Velemben volt, én még életemben nem haraptam olyan friss levegőt, mint ott. Aludtunk-kirándultunk-ettünk egész nap. Hónapok óta nem alszom jól és az emésztésem is vacakol, ott semmi ilyesmi nem volt. Tíz órákat aludtam egyhuzamban, kis vas megyei vendéglőkben ettünk, amit aztán a hegyekben le is mozogtunk. Nem hiszed el, volt, hogy délután is aludtunk.

– Húsz éve nem jártam a Balatonnál, mert azt hallottam, drága, de most, hogy a külföldi turisták valahogyan leszoktak róla, fantasztikus élmény. A víz kristálytiszta, ez volt a legnagyobb meglepetés. A balatoni hekknek még mindig nincs párja, pedig már tudjuk rég, az egy tengeri hal. És az biztos, hogy a tó partján megevett főtt kukoricának más az íze, mint amit az ember otthon készít. 

Három valós, ismerőseim által mesélt történet kontra egy fikció. Egy vízió. 
De annyira akarom hinni, hogy az én fantáziám nem is lódult meg olyan hajmeresztően. És ez talán a mi valóságunk lesz.

Egyszer. 

Ha ennek most itt vége lesz.. 

Bouvet

Fotó: DJ Fotó