Van valami jó is ebben az egészben?

Itt a nyakunkban a koronavírus-helyzet és látjuk, éljük, megéljük minden rémes hozadékát. Rettegünk közben, félünk az ismeretlentől, féltjük a hozzánk közel állókat. De van egy picike fény az alagút végén, ami ott pislákol és valamit jelent.

“A családunk összezárt.” – mondta a minap telefonban egy ismerősöm, majd hozzátette: – “Évek óta széthúzás van családon belül. Az új asszony, a volt házastárs, a felvett hitelek, a családi vállalkozás döcögése – mind mind olyan feszültségforrások voltak, ami kapcsán a viszony egyre csak romlott, a távolságok pedig nőttek, még ha nem is fizikai értelemben. Évente egyszer, karácsonykor persze összegyűltünk és mosolyogtunk egymásra, mert ott van a családunk tetején a nyolcvanéves nagyi, akinél nagyobb tündér nincs a Földön. A nagyi miatt játszottuk a tökéletes család szerepjátékát, de amikor véget értek az ünnepek, az acsarkodás folytatódott.”

És most összezártunk, érted már? – értem..

Értem, hogy mennyire át- és felértékelődött minden, ami ténylegesen fontos. És mennyire nünükére zsugorodott az, ami nem is számított igazán sohasem. Értem, hogy lassan mindenki rádöbben, az emberi kapcsolatok mennyire fontosak. Amikor évekig egymásra vicsorgó családtagok most aggódva hívják fel egymást és kérdezik meg: miben segíthetek?

Ez az egész egy közös harc, ahol a serpenyő egyik oldalán egy borzasztó vírus, a másik oldalán pedig mindenki más van. És kell, hogy elhiggyük: ez a bizonyos “mindenki más” sokkal erősebb, mint a közös ellenség.

Feltettem a kérdést pár ismerősömnek, tapasztaltak-e hasonlót az utóbbi napokban és fantasztikus válaszokat kaptam:

– A kamaszomról, aki eddig egy kezelhetetlen, sértett tiniként morcoskodott itthon, kiderült, hogy mennyire jó fej. Órákig beszélgetünk, mesél a terveiről, én is mesélek a saját múltbéli és akár megvalósított, akár soha el nem ért álmaimról és egész meglepő, hogy már ennyire, majdnem felnőtt.

– Az anyám nagyon makacs nő, régóta van már egyedül és rengeteg rigolyája van. Az utóbbi években folyamatosan az öregedés ellen menekült és mindenre azt mondta, neki semmiben nem kell segítség. Eljött az idő, amikor hallgat ránk és nem csak elfogadja, de kéri is a segítségünket. És ez nagyon jó, mert közben szinte kézzel fogható a szeretet.

– Nálunk három felnőtt lakik egy háztartásban: a férjem, én és az öcsém, aki hozzánk költözött három éve, a válása után. Egy-két nyári bográcsozást leszámítva este mindenki a saját szobájában volt korábban: mi a férjemmel a hálónkban, ami egyben a nappali is, míg az öcsém a szobájában. Most viszont? Most társasozunk esténként, meg kártyázunk.

Ha találunk pozitívat ebben az egész helyzetben, akkor ez mindenképp az. Összezártunk, nem csak szó szerint, de képletesen is. És az emberiség is így tudja legyőzni ezt a mi nagy, közös, arctalan ellenségünket.

Bouvet

Fotó:  Paul García  Unsplash